Este 8 óra.
Egy hűvös, viharos éjszaka volt, az esőcseppek könyörtelen kopogása az ablaküvegeken visszhangzott fülükben a semmittevés közben.
Aomine a kanapén hevert egy magazint olvasva, Kise a kanapé másik végében ült egy könyvet bújva. A TV-ben nem volt adás, csak az áram futkosott áramköreiben, de ez egyáltalán nem zavarta őket, hiszen legalább áram volt a lakásban.
- Oh, a francba már – morgott Aomine mérgében, ahogy elhajította a magazint, mikor kialudtak a lámpák.
Nem sokkal később elment az áram is. Koromsötét volt a házukban.
- Ahj, ne már, – motyogta Kise ingerülten – épp a legjobb résznél jártam! Mégis hogy olvassak most?
- Felejtsd el azt az átkozott könyvet – morogta Aomine. – Semmit sem látok. Van itthon gyertya?
- Gyertya? – kérdezte Kise kétkedve. – Nem hinném, hogy lenne. Minek neked egyáltalán gyertya?
- Hogy felgyújtsam a házat! – felelte Aomine gúnyosan. – Szerinted?! Ahj, felejtsd el, ha nincs itthon, akkor mindegy is.
Kise nevetett a szarkazmusán, ami furcsán és kísértetiesen hatott a teljes sötétségben.
- Legalább meleg lenne, ha felgyújtanád a házat! – állapította meg vidáman, barátja házsártos hangulata kifejezetten szórakoztatta.
Aomine sóhajtott egyet.
- Most mi legyen? Épphogy csak megvacsoráztunk, még túl korán lenne aludni menni – panaszkodott az árnyékban. – Arról nem is beszélve, hogy a kezeim pokolian hidegek.
- Pokolian? Akkor nem pont hogy forrónak kellene lenniük? – kötekedett Kise az arcán szétterülő vigyorral, ahogy visszafeküdt, és közömbösen nyújtózkodott.
- Valósággal hallom a vigyorodat, idióta – morgott Aomine. – Hülyegyerek, nevet a szenvedésemen… Gyűlölöm, ha hidegek a kezeim, ezt te is tudod.
Kise csak kuncogott.
- Nem a szenvedéseden nevetek, hanem rajtad és az imádnivaló morcosságodon~ - felelte. – És a kezeid az idő nagyrészében hidegek, szóval nem értem, mi a gond. Ülj rájuk, az majd segít.
Aomine felhorkant.
- Nem ülnél inkább rájuk te? – kérdezte vigyorogva; hangulata máris javult ezen utalás hatására.
- Hmm, Aominecchi perverz, mégis mit kéne tennem?~ Utálom a hideg kezeit, nem akarom, hogy a közelembe kerüljenek – nyafogott játékosan.
- Ajjaj, nem kéne így kötekedned velem, hiszen tudod, nem szereted a hideg kezeimet~ - figyelmeztette, játékosan fenyegető hangleejtéssel.
Kise rögtön abba is hagyta.
- Ne merészeld, Aominecchi, figyelmeztetlek! N-ne hozd azokat a fagyos kezeket a közelembe! – hebegte ijedten. – Nem látsz, szóval nem is tudsz hozzám érni!
Ez egy téves feltevés volt. Miért ne befolyásolná ezt a sötétség?
De a játék elkezdődött, kihívta a szörnyeteget.
- Oh? Valóban így lenne? – Aomine rekedt hangja visszhangzott a lakásban, keveredve az eső hangjával, ami még mindig az ablakokon kopogott.
- Nem tudsz közel kerüli hozzám anélkül, hogy zajt csapnál; mire ideérsz, már el is megyek innen! – jelentette ki magabiztosan, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban leugorjon a kanapéról.
Természetesen nem volt igaza, és fölöslegesek volt minden óvintézkedése is, hiszen Aomine nem csak hang nélkül volt képes mozogni, de pontosan tudta is, merre van Kise, nem kellett kitapogatnia, hogy érezze. Egy gyors mozdulattal, mint egy vadmacska, elugrott addigi helyéről ledöntve barátját. Szorosan átölelte testét karjait a háta mögött összefonva, és fölé kerekedve ráfeküdt. Egy diadalittas vigyorral közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
- Tényleg? Ez túl egyszerű volt, megpróbáltál egyáltalán védekezni?~
Kise hangosan zihált, egy apró, nyafogó nyögést kiengedve ajkai közt, miközben egész teste libabőrös lett, mikor megérezte barátja jéghideg kezeit, ahogy azok a felsője alatt siklottak fölfele a hátán.
- Hideeeg! –panaszkodott, próbálva elhúzódni. – Utállak, Aominecchi…
Próbálkoztál egyáltalán?
Ahogy a kérdés eljutott Kise füléig, és eldöntötte, hogy ez ebben az esetben nem is számít, a fények hirtelen újra kigyulladtak, mindkettejüket elvakítva.
Kise felnézett a mennyezetre, ahol a lámpa mintha kinevette volna. Mérgesen szuggerálta.
- Nem tudtál volna 10 másodperccel hamarabb visszatérni? – motyogta, és akaratlanul is lebiggyesztette ajkait. Megint vesztett Aomine ellen.
Aomine elmosolyodott, lecsúsztatta a már valamivel melegebb kezeit Kise nadrágjáig, átkulcsolta karjaival csípőjét és gyengéden megpuszilta a nyakát.
- Ne csináld ezt, szívem~ - mondta gyengéden. – Már egyre melegebbek, látod? – kérdezte, simogatva barátja hátát.
- Tudom, hiszen rajtam melegíted őket – motyogta Kise beleremegve az érintésbe. Valójában mérges volt, de most elvörösödött a közelség és a nyakának érzékeny bőrét simogató meleg lehelet miatt, ami egyértelműen elnyomta bosszúságát.
- Én mindig hagyom, hogy a lábaim közt melegítsd fel a tieidet, mikor az éjszaka közepén fölkelsz és panaszkodsz, hogy nem tudsz elaludni~ - emlékeztette Aomine, halványan mosolyogva miután arcon puszilta. Aranyosnak találta vöröses orcáit.
Kise fölfújta arcát mérgében. Ez nem volt fair! Túl aranyos volt ahhoz, hogy haragudni tudjon rá.
- Idióta… Annyira utállak, miért csinálod ezt velem? – motyogta, hirtelen átkarolva nyakát. Szorosan magához ölelte, hogy elrejtse arcát zavarában.
Aomine győzedelmesen elvigyorodott, átkarolva Kise testét és ismételten fölcsúsztatva kezeit a hátán.
- Még mindig hidegek egy kicsit – mondta Kise, hangja barátja vállába ütközött.
Aomine elhúzódott tőle, még mindig a hátán tartva kezeit, csábítóan vigyorgott.
- Tudod, mit mondanak azokról a férfiakról, akiknek hideg a kezük? Úgy tartják, ők a legjobbak az ágyban~
Kise kuncogott, még mindig kissé vörösen. Nem olyan könnyű visszafordítani az elpirulás hatásait! Amint valaki megérzi a zavarában keletkezett hőt az arcán, minden próbálkozás a vörösség megszüntetésére feleslegessé válik. Nem mintha már számított volna, legalábbis Kise-nek nem. Már három éve jártak Aominével, nem kifejezés, hogy hozzá volt szokva az elpiruláshoz.
- „Hideg kezek, meleg szív”, nem igaz, Aomine? – kérdezte, gyengéden megcsípve pirosas arcát.
- Nem lehetne mindkettő?~ - kérdezte Aomine, szeretetteljesen mosolyogva, egy kis pajkossággal tekintetében.
Kise még jobban elvörösödött a mosolyt látva.
- Kyaa, Aominecchi olyan imádnivaló! – sikoltotta boldogan, újra megölelve barátját.
- Hogyne, hogyne… gyere ide, te idióta – mondta Aomine, kihasználva a helyzetet, hogy megragadja Kise csípőjét és térdeivel felhúzva magát a kanapén. Kise összefonta lábait a magasabb férfi háta mögött, így álltak föl a kanapéról, hogy Aomie elvihesse bolond, szőke barátját a szobájukba, ahol bebizonyíthatja, hogy mennyire is igaz volt a hideg-kezű férfiakról szóló teóriája.

Vége~